A szeretet mentes az észtől és az értelemtől.

A szeretetet és a fájdalmat nem érdekli, hogy mi a tárgya. Az ürességet, hogy mi a hiánya.

Mindegy, hogy meddig tartott a birtoklás, az elvesztés fájdalma ugyanaz.

Sírunk amikor elmegy egy szerettünk, családtagunk, barátunk. Zokogunk, ha hosszú idő után búcsúznunk kell a család kedvencétől, akivel sokat játszottunk. De akkor is, ha elpusztul az a kaktusz amit pici korától hosszú éveken keresztül neveltünk, és akkor is amikor kimondjuk a „szép álmokat” arra a pici apróságra, akinek csak négy boldog nap adatott…szerencsénkre velünk.

A fájdalom, az üresség furcsa mód ugyanaz, legyen szó emberről, állatról, növényről, mert nem az a lényeg, hogy mit, kit szerettünk/szeretünk, hanem az, hogy szeretünk, és ennek a tárgya megszűnik létezni ebben a világban, a mi világunkban.

De ne feledjük, annyira önzők sosem lehetünk, hogy többé nem szeretünk, mert szeretet nélkül nem megóvjuk magunkat a csalódástól, hanem szépen, lassan megkövölünk.

Szeretni kell, akkor is, ha néha fáj, akkor is ha nagyon!